Versválogatás a MIR - Magyar Irodalmi Rovat oldal állandó szerzőitől

Immáron másfél éve, hogy működik a Facebookon a MIR - Magyar Irodalmi Rovat oldal, amely rengeteg szerzőnek ad helyet publikálni a mai napig: Vers, Haiku, Próza, Novella, Apeva, Mese és Gyerekversek formájában. 

Itt a MIR-TUS Irodalmi Folyóiratban, most az ott megjelent versekből válogattunk.

Szeresd, olvasd és élvezd kedves olvasó! 


VERS

ZAJÁCZ EDINA 


Pillanatok


Ülünk a konyhaasztalnál, te mellettem.
Ugyanabból a tálból eszünk mi ketten.


Egyik kezedben kés van, másikban kezem,
a szád éppen csókolna, folyton éhezem.


Közel hajolsz, a földre ne hulljon morzsa,
izzadt tenyerünk közt mintha patak folyna.


Szikrázó szemedből rám a Nap sugaraz,
úgy szólsz hozzám, akár a suttogó tavasz.

KAPOCSI ANNAMÁRIA 


Most...


ez a csend zápor
a viharos szóban
ez az űr rend
a felfordulásban


pont a semmin
lágy fény a kardon
megmozdulás
túl a halálon


árnyékgondolat
kivont szó - nem szakadt
ez a szemedbe néz
mely nem szólva kész


ez a tekintet - Egy
a most a ne feledd
ne keresd
mert elereszt

SZÉKELY-MÁTÉ LÁSZLÓ 


Csináld jobban 


Három hattyú sáros tavon
Viharverte táncra vár
Elmulasztott száz alkalom
Megbénított tánctanár
Kéreg tapad száraz hiten
Sírboltjában gyertya ég
Kálvinista volt a szívem
Elrepülni semmiség
Pozdorjában váró pernye
Csipkét szülő rózsatő
Fáradt lábad megpihenne
Hová bújtál, jöjj elő
Megátkozott mosolyokban
Álomittas pille ül
Rossz voltam, te csináld jobban
Hadd maradjak egyedül
Három madáré az érdem
Hattyúszárnyon volna jó
Röfögök egy semmiségen
Nyitva áll az ólajtó

ANDRÁS ADÉL


Esti Körút 


A kabócák is csak nappal énekelnek,
mikor a város viselt fájdalmat nevet,
az igaz színészek rosszul szerepelnek
a színpadon, ha senki sem tapsol egyet,
vagy harsogja kedvence nevét oly tűzben,
hogy a többiek is elkezdik szeretni.
Mert ilyenek vagyunk mi, csíra a fűben,
amely képtelen gyökeret ereszteni.


Láttam már magam szállni a végtelenben,
ahogy arcom a bűnösök párnája volt.
Védtelen a sorsuk, ha itt van kezemben
a hamis glória, mert akár a nagy égbolt,
a leghosszabb sín is egyszer majd véget ér,
és egy új útra vezet a vas s a rozsda,
hová nem megy veled se szülő, se testvér,
csak te, és mi lényed magját megalkotja.


Ülj mellém, s hallgasd a csendet, mit dúdolok.
A csillagok kedvenc táncukkal köszönnek,
pedig mit ők látnak, csupán víz és homok,
s egy apró darabja a világi körnek.
Ne haragudj rám, mert nem tudok mást adni,
csak mit magamnak hiszek - tán azt is rosszul -
már csupán igyekszem önvalóm maradni,
ha akad még lélek, mely édenbe vonul.


Voltam már szerelmes is, talán háromszor,
mégsem tartoztam senkihez e világon.
Túl sokszor jöttem rossz időben, rosszkor,
ha szívemet érte egy mézédes álom.
Sok tintát pazaroltam kihűlt nevekre,
mik a papírról a múlttal együtt koptak,
de mindig emlékszem majd azon szemekre,
melyek gyomromban egy-két pillangót fogtak.


Haltam már meg, tán tízezer arcot kaptam
az ősanyag örök fogaskerekétől.
Hordozok emléket, mit régmúltban hagytam
egy másik életem kiforrt szerepéből,
és mégis ugyanazon kérdésbe botlok,
hiába adott új esélyt a legfőbb fény,
valamit nem értek, és már nem is fogok,
hogy mégis honnan jöttem, és ki vagyok én?

KOVÁCS DANIELA 


Lépteid neszére


Ma nyúzott a csönd, a sarokban alél,
vézna vállain szendereg az éj,
már csak én vagyok ébren, én és a szél,
meg odafönn a karcsú holdkaréj.


Aludni? Én? Míg öröm járja szobám?
Nézd, ahogy rám hunyja sejtelmes szemét,
s alig várja, én szívdöbbentő Csodám,
hogy aranyba szője jöttöd reggelét.


Ünneplőt öltök. A nyugtalan várás
eleven vágyát nyergeli alám,
lásd, a boldogságtól szemem sópárás.
mert jönni látlak, látlak már, Anyám.

NOVÁK ZSUZSA 


megfestettél…


megfestettél kékkel
búzavirág lettem
sárgába mártottad hajam
reám mosolygott a nap,
szőtted ruhámat
selymes pipacs szirmával
s libbent piros szoknyám ránca,
szederbokor borult lilába
s csókot lopott szám szélére,
festékbe mártott ecseted lettem
szívedbe gondolatot rejtettem.
megfestettél szépre,
fehér liliomként simultam
tenyered közepébe.

M. KARÁCSONYI BEA


Merengő


A halottak közé mennék
megkeresni Dante poklát,
(láthatatlan apró vendég,)
nézném az ördögi pompát.


Nem viselnék másik kelmét,
csak önmagam ősvalóját,
a hét főbűn pont így lennék,
hét gyöngy anyám olvasóján.

EGERVÁRI JÓZSEF


Egy beszélgetés margójára 


Majd egy lelkész
megvilágosít,
mondták,
hogy van Isten,
van ajándék a
kilincsen,
van kérdés
és van válasz,
legyen bár vézna
vagy vállas,
okos,
netán bugyuta,
mindegy,
csak legyen
tolerancia;
majd megvilágosít
a „könyvek könyve”,
ártatlan gyilkosok
és bűnös áldozatok
könnye,
vagy tán a hallgatás,
esetleg a beszéd,
hisz nem elég tudni,
látni is kell a
Koponyák hegyét –
csak sejteni lehet,
hol a hiba,
főleg, ha nincs elég
tolerancia;
de majd megvilágosít
a halál,
akkor nem számít már
a száj, a háj, a báj,
bár bennem is ott
a félelem,
így végzi mindenki,
nem csak az istentelen;
telve reményekkel a
párnaciha,
a megértésben nem segít
a tolerancia;
ám csodás e kétség
és gyönyörű rejtelem,
Isten itt van,
vagy túl a hegyeken?,
vagy a virág kelyhében
és illatában,
a vihar esőcseppjeiben
pólóban és esőkabátban?,
netán Isten te vagy,
meg én,
mint finom,
titokzatos csók a
mindenség lehunyt
szemén?
Én nem tudom,
gyarló létem
mire elég,
isteni vagy emberi
részecskék bitorolják-e
szívem helyét,
s ha elég erős a vágyam,
örökké élek-e
halálra szántan,
és azt sem tudom,
hogy bennem
hol az Isten,
csak valamerre megyek,
s valahonnan jöttem;
de ha ez a dolga,
biztosan megbocsát,
de ha az is dolga,
lesznek még csodák,
s ha embernek teremtett,
megérti minden
gyarló vágyam –
embernek teremtett,
s én itt vagyok,
halálra szántan.

GULYÁS KATALIN


Tavaszomhoz


Lázrózsa szúr, fejem dagad,
a kín belőle kitörni kész.
Szívem vad ló, tombol egyre,
rajta ül egy bőszült vitéz.
Nem baj Tavasz! Így is szép vagy.
Kórral, tűzzel jöttél felém.
Köszöntelek égő csókkal,
forró ajkam szeretni kész.
Könnyed voltam, úgy vágytam már,
mint vak szerelmes Napod kezét.
Melegével simítson csak,
hamvas bőröm szívja levét!
Életital a fény most nekem,
a komor tél már aszottá gyúrt.
Bonts ki Tavasz, mint dermedt rügyet,
új reményed lelkembe fújd!

MÉSZÁROS LÁSZLÓ


Csillagvirágzás 


Éjszakává szomorodott az alkony,
kósza fénydarazsak döfködik a csöndet.
A csodák nyugtalansága talán ernyőt növeszt
a fel-felgyorsuló szívütés felett.
Álmaimban, ha látlak, hallak,
hangod dala félénk kardvirág-suhogás,
arcod bársonyán kisiklott pillanat
harmatcseppé érik az orchideák szemgödrében,
s beléd feledkezve nézi fényesen,
hajnalra a csillagok meghalnak értem.

KISS-TELEKI RITA 


Fagyban 


Mindig rettegek a fagyban,
félek, hogy megdermed minden,
kiszolgáltatott magamban…
nehogy végleg megérintsen.


Megtörpülnek a nappalok,
néha csak lassulón élünk,
végtelenbe hűlt vasmarok,
hóra csepegteti vérünk.


Apró, merev szárnyú bogár,
messze repült már a párja,
megmenekült kis csapodár…
na gyere, menjünk utána.


Én is köréd gyűltem akkor,
mert benned úgy forrt a remény,
ott voltál a legrosszabbkor,
parttalanság decemberén.


Sosem adtál át a fagynak,
végbe aludt gondolatok…
a mosolyok visszahoznak,
mosoly nélkül… lezuhanok.

SZEKERES NÓRA 


– Perpetuum mobile – 


A világ, mint az inga,
folyton jár, kileng.


Vonzóbb a darabka túlpart,
míg nincs itt, nem mienk.


Az arany középen az inga,
éppen hogy csak áthalad –


hol békésen pihenhetne,
ott száguld, sebesen átszalad.


A pálya két végén a világ
lelassul; egy pillanatra megáll.


Eszmél, s megtett ívén
visszalódul – sietve korrigál.


A felismerés néma,
öröme nehéz, dísztelen.


Csak nyugtalan pályánk, mi
örök – sejthető, dicstelen.

GALLAI GABRIELLA 


Csak úgy 


Csak átsuhanok életeden.
Igen, így gondoltam.
Csak egymásba bonyolódunk kicsit..
Jöttél.. perzseltél..
mentél.. jegeltél..
Majd megint és megint!
Tébolyodott valcer,
elégek karodban,
reszkető valóm reszkető valódban.
Csak a gyönyör ül győzelmet
emóciónk felett,
csak az idő csordogál köröttünk..


Felriadok. Mellettem fekszel,
arcodba simul tekintetem.
Lélekkel látlak,
ajkam szólana..
De csitt! Valami halk zörejt hallok....
Meglepett a szerelem...

ILIES RENÁTA 


Korosodó


tegyen hamis ígéretet,
hogy engem majd jobbá tehet.
rajta kívül nincsen másom.
nevessen az elmúláson.
ketten feküdjünk a hőre,
lassan lágyuló időre.
s ha a halál sírva jön el,
ő legyen, ki sírba ölel.

SAPA BROWN 


Paradox 


nem foglalkoztat
hogy az utcán mi folyik -
csak a könnyeim


Korkép


Elmét kalapácsol minden reggelem,
kisírt étel rázkódik az asztalon.
Anyám, adj bőven enni a gyereknek!
Hadd lássák a többek, itt ma jóllakott!


Kövérre hízott nappali fény ragyog,
állott húgyszagban terpeszt a délelőtt,
s mint ki ide túlöltözött, úgy vagyok,
ásítva állok egy kirakat előtt.


Kabátom ujjából kilógó szálak,
a soha el nem varrott mozdulatok.
Árnyát dörzsölve létezem a mának,
Isten vajon mivégre alkothatott?


Abszurdum


egyetlen percre
elhinni hogy a világ
mostanra jobb lett